2
külön világot alkottam annak
a görbített térnek, hol lenni csak jó,
legyintett jelen fordított léte,
ágyék-ölelte diszkréció

fagyott húsba fénymarta élet,
felismert ösztönnek elszakadás,
az áldozatát repkedi körbe
sárga hasával a fürkészdarázs

préselt szavakban hipnotizáltan
csapzott és selymes kíváncsiság,
ízelítőt kap a nincs-öröklétből:
kővázában a bársonyvirág

látványban-oldott próféciákkal,
képzelet nedvében térdel a szív,
az önmagába bolondult este,
áttetsző csipkében hiperaktív

behódoltál és én behódoltam,
kitárulkozásod zsákmányul ejt,
érfalat tágítva agyamból zúdul
a bennem lévő összes vörösvérsejt

nincs itt félkész, tétova gesztus,
minden a helyén, s befejezett,
ott fekszem így már a paplanok halmán,
mint aki az űrbe beleveszett…

kegyelem csókja; a teremtő Isten,
bölcsességének jutalma ez,
képzeletét márthatja vágyba,
mely tetőtől talpig felmágnesez

külön világot alkottam annak
a görbített térnek, hol lenni csak jó,
karmesterét váró zenekari árok,
s egy hangját találó trombitaszó

Jóna Dávid
külön világot alkottam
Volt nyarakat viszek olykor magammal
új nyáron át, s egy kertre gondolok.
A kártyázók körülülték az asztalt
(szívszorító: már mindegyik halott).
Engem főleg a lapok érdekeltek
kezükben, akkor: rajtuk mi a kép?
Makk alsó, felső, tök ász, király, dáma..
Megcsodáltam kis életek hitét, -
de elhúzódtam tőle. Mire vágytam?
Messzeségre, melyben mégis közel
csendít ébresztőt, és ígér új álmot
bíztató Tovább! énekeivel.
A fény nyugágyon rózsaszín virágok
sütkéreztek. Oly kegyes volt a nap
hozzájuk! A nagy kertkapun kiléptem,
s az utca, varázscsizmás pillanat,
máris szaladt elébem, illatokkal
megtelt kis öblök intettek felém,
s csodálkozott a kikelt vers-fióka
(még fel nem nőtt, kíváncsi költemény).
Fent váratlanul elsuhogtak szárnyak,
lobbant az addig nyugodt kék selyem, -
a táj régi, s jövőnek hitt nyarakkal
együtt vitte elképzelt életem.

Képzelt élet volt, valóságtól távol?
Részben csupán. Nem koronáz valót
gyermek költő sem nagyon sietősen,
s bár szívek, színek kérnek altatót,
mégis számba vesz, félig öntudatlan,
sok mindent, tájak elrejtett zugát,
menekülő erdőket mikor bennük
félelem, tőled, lélekpusztaság.
A fény hányszor volt a sötétség foglya!
(..és ma is nő az ijesztő sötét,
s a becsület milyen gúzsba kötött lett,
és égmesék helyett csak rémmesék!)

Bevallom, így volt: képzelt népben hittem,
s a valóságra ünneplő ruhát
ráadott, bátran, Csillagisten, látszat:
tegye szebbé emberkép-önmagát.
A jó utat elhagyta ez a nép már
(egy rossz világ elhagyatta vele, -
s alázat-nyájjá átformálta újra
vigyorgó, álnok Ördögistene).

Képzelt Népben hittem elmúlt nyarakban, -
de régi hitből már több lett: tudom,
hogy összeomlik Ördögisten pokla,

s népet Néppé tesz az én Csillagom.

Lelkes Miklós
Volt nyarak
otthagytam, 

s hagytam, hadd maradjon,
elváljon tőlem az énem
ott, ahol akkor ifjan éltem,

otthagytam magam a kőben

a hegytetőn, erdőben, völgyben
utcán a poros lábnyomokban
a szívben ami visszadobban
a folyó sodrán, a vén eperfán
a búcsúban, hisz jó volt hozzám
a régi kertben csöndbezártan

otthagytam magam a régi házban

az őszben síró-rívó szélben
hóba tiporva, zúzmarás éjben
lankán guruló napsugárban

otthagytam magam a nyárban

kitárt ablakok lengő szárnyán
az ébrenlét fűszeres magányán
rögben, szántáson feketében
vad szegfűk közt a déli fényben
fenyőózonban, avar-halomban

mind, ami volt, s mind, aki voltam

az ismerőst, az ismeretlent,
s azokat, kiket úgy szerettem
akik láthatták bimbós ágon
szirombontásom, pirulásom

ott hagytam magam, de újraéltem

elárvult bűnöm, vezeklésem
harangvirágú májusokban
más tájakon, lopva, titokban

a zsongás, izzás, újrakezdés
jogán ma újra visszamennék
szétosztott magam megtalálni
fényben, sziklában, sírhalomban

mind, ami volt, s mind, aki voltam

ott, ahol akkor ifjan életem
Világrengető égzengésben 

2016


Koosán Ildikó
Világrengető égzengésben
A mosolyod csillag-keletkezés,
felvillanó galaxis-ébredés.
Mosolyod ifjúság-csillagözön,
mindenség dzsungelében lelki tisztás.
Mert hiszlek, én neked megköszönöm,
hogy hiszlek. Csak te, ír lelkemre nincs más.
Fényed sötétűző szupernova,
gyors esőre ily tűzzel Nap ha lobban.
Vagy csóvás, legotthonosabb csoda –
megbocsátani nem tud senki jobban.


Asperján György
A mosolyod
  Zsóka néni azokat a tulipánokat igazgatta a vázában, melyeket nemrég hozott neki a piacról Mihály bácsi. Gyönyörködött benne, meg jól is esett, hogy az öreg nem feledkezett meg az ötvenegyedik házassági évfordulójukról sem. Mert ugye tavaly volt az ötvenedik, az arany. Meg is ünnepelték, még tortát is sütött az öregnek, mert olyan volt mindig, mint egy gyerek. Édességgel lehetett levenni a lábáról. Sok baj volt vele, mert egy kicsit szórakozott lett öreg korára. Így hetvenhat évesen már nem ritkaság, hogy nem úgy működik a szíve, mint ahogy kellene. Szervizbe kellene vinni, mint az autót, de ott sem csinálnak vele semmit.
Kő-Szabó Imre
Kenyérmorzsa
évszakok hullnak az idő medrébe
vérnyomás-ingadozásos hétköznapok
gombostűi a pontos térképen a nap
izzó függőónja vízeret jelez a délutánok
betonalapzatában mint levelek fonákján
meztelen csiga fény tapad az ablakokra
elérhetetlen messzeségbe hátráló hegyek
meséjét várja a város

lombok között mozdul a végzet
a Tóparton egymás hangját keresik a kövek
hullámok tökéletesítik formájukat minden
visszhang összeér gépiesen ürül a kor zaja
kezdődik egy újabb tévedés közömbös légtér
kupolája alatt elképesztő esőkbe fulladt virágok
hazatérő madárcsapat üdvrivalgásában
a búcsúzás hangneme

ki illeszti a teljesség álmát a csillagképekbe
ki vállal részt a balsorsból ki szövi erőtlen
szavakba a reményt ki beszél érthető nyelven
a végtelen pillanat dicsőségéről és a megmaradás
törvényéről ki viseli el a boldogság ismerete
nélkül a magányt ki írja meg a félbemaradt
kéziratot ami fölött lidércként lebegnek
az emlékezés porszemei


Pethes Mária
Dal a krónikásért – Gabriel Garcia Marquezért
Koday László: Gólyák tava.
Halló, anya, el kell mondanom, mi történt,
felhívlak, akarom, hogy te  tudd meg elsőként,
érzem, anya, örülni  fogsz a hírnek,
mert öröm ez,  kell  az anyaszívnek,
szóval képzeld el, találkoztam  ma reggel…
hogy is hívják, emlékszel, azzal  az öreggel…
Felhívnám naponta, de sok éve nincsen,
s e mozdulat: hívni, végleges bilincsem,
gyakran nyúlna telefonért a  két kezem
anyám velem-létét,  én már csak képzelem,
s ilyenkor csalódva hullik vissza karom
jaj, de elmondanám, annyira  akarom!

Így hát a sírjánál mormolom  el  némán,
s érzem,  ő hallgatja  egy  tölgyfa árnyékán.
Köves József
Halló, anya!
Emlékszel még? – Hideg volt,
göröngyök gurultak lábunk előtt a télbe
Kabátom összehúztam, reszkettem fáztam, féltem,
mint vérző csipkebokor a hideg szélben.

Erős kezeddel fogtad remegő kezem.
Suttogtad fülembe, szeretlek örökre.
Testünk vágya elcsitult, lelkünk eggyé érett,
az élet széthullt lapjait rakosgattuk szépre

Ó! Hány tavasz és tél suhant el mögöttünk...
Gyolcsba tekert szível, mi egymásnak éltünk.
Magasztos, önzetlen szerelem halk sóhaj alatt,
a szeretet az örökre megmaradt.

Könyvünk lapjait lassan tele írjuk
Megfakult az írás, szent lapjait zárjuk,
némelyik már kopottas és sárga, – s benne lapul
törékeny szerelmünk minden rózsaszála.

Rád bíztam életem, szeress míg csak lehet.
Hiszen a sors ad majd végső feleletet.
Mi együtt létezünk fényben és az árnyban
De mondd, egymásba fogódzunk majd
az örök mozdulatlanságban?
Nagy Éva
Sorsunk...
A kritikus ül hosszú méla lesben,
epéjét túráztatja lefekvés előtt,
hogy másnap se hagyja cserben.
Ágyához érve fogai közt elmormol
pár gyűlölettől fröcsögő, léha átkot,
leginkább a pokol mélyére kívánva
ezt az irtóztatón dilettáns világot.

Mert egy, csak egy ember igaz e földön,
és csakis neki köszönheti mindenki,
hogy reggelente a nap még följön.
Ez pedig nem lehet senki más,
mint a Tehetséges Kritikus önmaga,
ki a Magyar Lírának szilárd bástyája,
és máig egyetlen: vezérlő csillaga!

- Itt van mindjárt példának okáért
e versnek aligha mondható valami,
melyből hiányzik minden eredetiség,
csupa frázis, közhely, semmi igazi.
És ezt nyomja le majd minden torkon
(valami "M. Laurens" vagy ki fene).
Ez akar fent lenni nálam a polcon?
He-he-he...

Így dohog a kritikus hosszú méla lesben,
rossz-máját feloldja két pohár felesben...
Hja!
Majd elfelejtettem!
Hogy Őt bezzeg nem olvassa szinte senki?
Ezt az apróságot leírni mindig elfelejti.

Budatétény, 2017. február 24.

M. Laurens
A KRITIKUS
Most épp benn a vihar elől sértetlen
alakítgathatom a szobát látvány az eső
név a forgószél nem a bőrömet sepri szakítja
szembeülhető felfordulás
az erkélyajtón túl lelkem se volna
az erkélyajtón innen méregethetem az esélyeket
nagy legény vagyok nincs részem semmiben
kiszabott négyzetcentiméterekre nem hat a zápor
nem hat az enyhület
itt nem születhet nem is halhat el ami testeket csavar odakinn
az esélyek nullák előtte alatta utána
kívül rázkódnak a testek zúzódnak mérföldekre szaladnak
belül kényelmes innen odalépni

Bárdos László
Sértetlen
1955-2016
Mi irányítja dicső sorsodat, emberiség?
Harcok, szükségletek?
Csak régi hattyúk a víz tükörén.

Tapsot kapott Soós Szilveszter, a bíró,
ki a tanácsülés egyik vitáján
azt mondta, hogy a városi tavon
tartsanak hattyút a köz érdekében.
„Helyi polgárt és turistát bizonnyal
vonz és megejt a földöntúli szépség!”

Úgy lett. S a helyi újság megdicsérte
a komor bíró kedves ötletét.
Bezzeg azt már csak én tartottam számon,
hogy a vénember, ki sztentori hangján
sok ezer évet, s harminc halált osztott ki, mint a Törvény,
a tó partjáról minden délután nedvedző szemmel
nézett, s azt motyogta:
„Ó, hol vagy Júliám?
Én hattyúm, édesem!”

Ím a bölcs férfiú!

Nógrádi Gábor
SOÓS BÍRÓ HATTYÚJA
Bánatom tömör zátonya
meg-megakasztott. De ma
lágy sodrások, szelíd áramlások
hullámtaraján suhanok!

Szertem a naplemente remek,
bíborfény varázsos selymeinek
misztikus színeit meghitt, meleg
barna szemed sugarában ragyogni.
Bokros Márta
Gyógyulás
Péter Erika
Chaplin
Ezen az álmos, fülledt nyári délutánon biciklit lopni indult Lajos. Vagy ahogy ő mondta a maga sajátos nyelvén; biciglit. Ilyenkor mindig végigjárta a város üzleteit, kocsmáit, meg a vásárcsarnokot (pontosabban ezek bejáratait), hátha talál valahol egy lezáratlanul hagyott drótszamarat, amire föl lehet pattanni, mintha a sajátja lenne. Aztán? Mit aztán? Aztán foghatják azt a bizonyos botot, és üthetik vele a nyomát. Még soha se tudták rajtakapni a lopáson, pedig jó néhány éve űzi ezt a szakmát. Hát persze, mert nem hülye ő, hogy követhető nyomot hagyjon maga után.
T. Ágoston László
Biciglis Lajos
Éji lepke szállt szobámba
tárva ablakom -
hívja őt a lámpa lángja,
-   könyv az asztalon.

Lámpafényben itt keringett
űztem hasztalan
röpke szárnyát úgy vigyáztam
hess, kis oktalan !

Kint a holdsütötte úton
halkan járt az Éj
élet támadt fűben, fában
-     vágy és szenvedély.

Szívemben is vágyak égtek,
tudtam - hasztalan
álltam ott a nyári éjben
- némán, egymagam.

Éji lepke csak keringett
szárnya lángra gyúlt -
mint szívemnek síró vágya
ő is porba hullt.

G. Ferenczy Hanna
NYÁRI  ÉJ
1926-2007
Valaki hívott
Ujjain a csönd kivirágzott
és átszőtte illatos haját

Nem mentem
szeméből forró patakokban
csobogott a néma szomorúság

Ha rá gondolok
mintha mögöttem állna még
Hátamba döfte tekintetét

Hajdu György
INTERMEZZO
Egy csepp méz
Lecseppent ajkán
S útra kelt gyönyörű
Ráncok között,
Mint pitypang szála
Hullott le, minek gömbjébe
A szél belekötött.
Ő nem mozdult,
Talán nem is tudott,
A messzeségbe nézett,
Fehér keze már üres volt,
S mosolygott – még egy utolsót…

                                          Bp. 2017. január 12.


Bodó Csiba Gizella
Fehér ágyon 
Csepeli Szabó Béla
Forgószél
7. fejezet

Az élet azonban a kíméletlen bombázások ellenére sem állt meg. A németek nem egykönnyen adták fel a harcot. Sem a fronton, sem a csizmájuk alá gyúrt hátországokban. Hitler sötétebb és elszántabb ellenfélnek bizonyult, mint nagyhangú itáliai barátja és fegyvertársa, Mussolini. Az olaszok az első igazán nagy pofonok után sietve megbuktatták még mindig "okoskodó és ágáló" ducséjüket, és magasra emelve a kezüket, megadták magukat. Ez 1943 nyarán - június 10 és augusztus 18 között - történt, miután az angol-amerikai csapatok partra szálltak Szicíliában és súlyos csapásokat mértek Dél-Itália különböző terüteire.
1924-2013
Koday László: Üzenet.
(Alekszejevesen)

Képzelje el, ballag az utcán,
a hunyorogtatón napsütötte
március végi, április eleji ásító körúton,
a könnye is kicsordul, úgy lövell a szemébe
az éltető verőfény és hirtelen
belebotlik egy ott hányódó költőbe.
Gazdátlanul hever.
   - A csodába is, hisz ez egy költő! – álmélkodik,
mormogja maga elé hitetlenkedőn – Költő!
Teljesen kész, keze, lába, feje van,
kissé elnyűtt,
de azért még használható poéta.
Lehajol, fölemeli,
potyognak belőle a versek.
Nagyobbacska barnák lekerekített
rímekkel, sorokkal,
sárgák, rózsaszínek, aprócska gyöngyként
pattognak a betonon,
komoly lilák,
hegyes pirosak
s néhány zöld, szárnyára kapja,
arrébb libbenti őket a tavaszi szél.
   - Nahát, micsoda szerencse! – hisz már
évtizedek óta nem látott
igazi költőt!
   - Mennyire tipikus, áldozatkész fajta! –
csak bambul csöndesen, szájából
öntudatlan bugyognak a szavak!
Akár haza is vihetné, hiszen senkié,
most találta.
Aztán elszégyelli magát s óvatos
mozdulattal visszafekteti a járdaperemre,
indul tovább,
hátratekint,
biztosan kényelmesen fekszik-e ott.

Hadd legyen szerencséje másnak is
találni a mai napon egy igazi költőt.


Lehoczki Károly
Talált költő
A telihold ordít bele a szádba,
mégsem fénylik be a konyhádba!
Fél a lélek, tényleg fényre vágy,
ám lépésben is elsuhan mellette a világ!
Őszi elsorvadt levél talpad alatt,
de nincs ház, amely előtt
letakarítsd, képzeld magad!
Nincs kilincs, nincs az az
ajtó mely kinyílna, hiszen
odabenn ugat a "televilág"!

Csak játszol velem, Te élet,
miközben ezernyi szemlélet
hullámokat vet, és jön szembe,
meg egy másik, és ütköznek,
és lesznek, vagy halnak.
Én a partján ülök a víznek,
mezítelen lelkem fürdetem,
a szenny nem éri el a szívemet.
Tisztulok kényben-kegyben,
és álmodom, mihaszna!
Összeveszett hullámok nyaldossák,
mossák temérdeket járó mocskos
mezítelen talpam!
Végh Sándor
Lét és ember
Eltűnődök
az elmúlt éveken,

nincsen szavam a mára....

Valami
halódik bennünk!


Elfüggönyözött ablakok
nyílnak az éjszakára.


Soós József
SZÓ HÍJÁN
Ne szólj most, kérlek, ne beszélj!
Mily` gyorsan elmúlt ez az éj...
Átkozott légy, hajnal!
Bár szemben fekszik arc az arccal,
tekinteted már nem igéz.
Bársony kezed még régmúltat idéz,
borzongat, s testem még meg-megremeg...
Ne szólj! Ne törd meg csendemet,
míg szemed tükrén álmaim újra megélem,
s elrontott perceinket jóra cserélem.
Mikor karod szorításában mélán révedek,
újraélem a vágyat, tavaszt, kék eget...
De most ne szólj! Kérlek, ne beszélj!
Kábít múltunk, mely hullócsillag-álom, szenvedély.

Szegő Judit
Ne szólj!
Thamássy Nagy Géza
Tükrödben jövőd
mikor a tükröd
nem ismer már rád
s csak néma csend
a válasz ha szólsz -
lépd át árnyékodat
hiába is marasztal
ami szép és volt -
el kell hogy engedd
nézve homlokodra -
egy ránccal már több
tükrödben jövőd

Tiszai P. Imre
Vigyázz Apára!
    Tomi a homlokát simogatta. Egy dudort érzett. A visszapillantó tükörben megnézte, és vigyorgott egy nagyot:
- anyuci ehhez mit fog szólni? Na, lesz-kapsz.
   Észre se vette, hogy elfelejtett sírni. Valahogy most minden olyan furcsa lett. Nagy csend vette körül. Csak valami buborékolást hallott a motorházból és egy madár trilláját az útszéli nyárfáról. Meleg volt. A napsütés függőlegesen sütött rá.
....................
Villanásnyi snittből
furakszik elő,
zakója túl feszes,
a nadrágja bő,
pingvinlépésekkel
iszkol vagy totyog,
Hitler-bajuszt visel
és keménykalapot.

Árvákat oltalmaz,
tolvajokkal harcol,
versenyfutás közben
kaktuszok közt landol,
folyton orra bukik,
de azonnal fölpattan,
s megy a maga útján
Harlekin-grimasszal.