3
Hómezőkön is túl...

Maholnap őszi ködben áll a házunk
s körül a fák is mindmegannyian.
S túl őszi tarlón, hómezőkön is túl,
valahol messze jön-jön a fiam.

Nyárban fogant, tavasz világra hozza, rózsás fülébe április kacag,
s nem olt halálos bánatot szivébe
hervadt levél és őszirózsa-szag.

Pici vendégét egypár kurta évre,
már várja őt az Élet-szálloda,
a nagy chaos-ból vakmerőn kiválik
s majd, büntetésül, visszatér oda.

Új lét csirája, első rózsabimbó,
kis álmodó az anyaszív alatt,
zsarnokságod hatalmát máris érzem: bilincsbe verted mennyi vágyamat!

Ó, mennyi álmom, mennyi tervezésem széttépte apró, nyugtalan kezed,
mondd meg, mit adsz majd érettük cserébe? mit adsz nekem, ha Párist elveszed?

Talán a sok feláldozott reményből
tebenned szomjúság és vágy fakad
és évek múlva majd valóra váltod,
amit a sors ma tőlem megtagad.

Amíg anyád bágyadtan zongorázik
és gondol néha elmerengve rád,
s künn ősz van -: fejét tenyerébe hajtja, jövődbe néz és mit se lát apád.

1912. október

Séta egy holt városban

Az életfüst, ha fojtogat,
a múltba költözik lakásom.
Ma rom-gyermekvilágomat,
e holt várost megint kiásom.

Egykor: mosolygó, messzi föld
és rózsaszínű köd felette;
de ifjúság-vulkán kitört
s a forró láva eltemette.

A néma láva-óceán alá
nem fért műkincs-vadorzó;
ma is szűzen tekint reám
sok régi kép, sok drága torzó.

Hol egy-egy régi sírja van,
szívem meg-megremegve dobban,
s elimbolygok bizalmasan
apró emlék-sikátorokban.

Át romba dűlt szentélyeken
tovább, tovább visz kusza lábam,
míg meghajtom bűnös fejem
az ártatlanság templomában.
Szeptember

Jaj, ezek a homályos reggelek,
amikor minden vágy a nyár után hal!
Huszonöt éve, fázós kisgyerek,
az iskolába indultam apámmal.

A kert fölött már leng a szürke szál, hörögve gördül már a szomjú hordó.
A kőfalnál lecsüggedt fejjel áll
s sziromtalan borzong a napraforgó.

De túl a hegyről már a fény izen,
a nap hideg gyöngyös levélre csillan, s felgyújtja borzongó, sötét szívem,
mint egy homályos kis körtét a villany.


Antigone

A Nap nagymessze, drága Haimon,
most oldja bíbor csónakát,
a harmat-fényű Dirke-tájon
tengerfuvalmak szállnak át,
s a szőke por éjjel be fogja
temetni könnyű lábnyomom -
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni, Haimonom.

Mit is keresnénk árva-ketten,
hol égig ér a gyűlölet?
Én gyűlöletre nem születtem
és itt szeretni nem lehet;
s az ősöm átka, haj, suhogva
végigsüvölt a sorsomon -
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni, Haimonom.

Itt meg kell halni: Dike fénye
ki tudja, meddig nem derül,
mikor lesz embernek reménye
testvért szeretni emberül?
De lenn, törvények átkozottja,
majd új világról álmodom -
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni, Haimonom.

Láng a ködben

Még fest az alkony. Már a nagy palettán
más színe nincs, csak szürke és sötét,
hóillatú szél tépi, rázogatja
az égerfák megritkult üstökét.

A víz a nagy multat halkan siratja,
ónszínű várát rakja már a köd.
Körül halál. Egymás szemébe nézünk
távolba iramló sinek között.

S amint egymás keblére ráborulunk
remegve, fázva, lázba, csókosan,
úgy érezem: gyúlt ajkaink tüzének
valami csodás glóriája van.

Hogy minden élet itt a holt vidéken
két csókra duzzadt ajkunkban lobog,
piros kis lángban, mely köd-éjszakán most
szikrázva, izzva-bízva átragyog.

Hallali

Ez aztán harsány, szent vasárnap:
vadász-örömre gyúlt a Nap,
piros rohamra harsonáznak
szívem fölött a sugarak.

Illanna, bújna, bajt előzne,
s elébe nyíl-zápor szakad.
Alvó erdők piros kis őze,
döbbent szívem - add meg magad.

Ma nem pihensz avar-homályon,
fény-kedvedért most meglakolsz:
fényárvizes vad rónaságon
sötét ladikban ül a Sors.

Nézd: már az erdőn láng szivárog,
az odvakat szikrák verik,
aranyos bőrű indiánok
már gyújtogatják a prairie-t.

Lángszőke nád lobogva lázad,
nézd: máglya már a tar csalit! -
Piros sugarak harsonáznak
fölötted itt ma hallalit.

A finále

Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
kedvem sötét lesz és hajam fehér.
S mint a csitult patak a torkolatnál,
lankadt szívemben meglassul a vér.

Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
nem melegít az elzúgott tusa,
s ha támadok, az ugrást elhibázom,
mint Akela, a dzsungel farkasa.

Csak csöndre várok és komor követre
s barlang-homályba visszaroskadok.
Míg zeng az erdő s forró ütközetre
rohannak boldog, ifjú farkasok.

Esti párbeszéd

"Nézd: csillagot hajít az ég,
tüzes futárt szalaszt keletnek..."
- Halott futárt. A csillagok
milyen káprázva megremegnek.

"Halott futárt. Mi is futunk
titok-postával nemsokára..."
- Sötét hídnál átnyergelünk
a hollószínű paripára.

"Csak élet várna: fényes ég,
egy part, ahol örök sugár van..."
- Az unokád arcára sütsz,
ha visszasütsz a holdsugárban.

"Neked pedig, neked talán
egy csöndes csillag jut szobául..."
- S ahol lakom, az ablakom
a szomszéd csillagokra bámul.

"...Vagy mindkettőnket, úgy lehet,
a semmiség fehér bölcsője ringat..."
- S a napsugár, a napsugár,
a napsugár sem sejti sírjainkat.
 

Apám emléke

Zengő patakvölgy, szirtes, katlanos,
szurdukja fentebb tisztásokra bomlik,
a kecske rajtuk kis csapást tapos -
Egy régi völgyhöz mily nagyon hasonlít.

Ott élt apám. Világa: kis faház,
tüdőfeszítő, ősi fenyves-ájer;
a társasága: vakmerő vadász,
lompos fa-munkás és zordon baráber.
Úgy este-tájt a ház elé kiállt,
ha sejtelem kínozta, bús, halálos,
és onnan várta: elszakadt fiát
mikor bocsátja már a láz s a város.
Csak várta, míg ruhája és a gyep
havasi ég hűs harmatával ázott,
és aztán újra árva este lett,
a völgyben egy olasz harmonikázott.

S volt egy karácsony: a havas barak
lakói messze, kis falukba szálltak,
s ő bent a tornyosuló hó alatt
karácsonyfát gyújtott a vad magánynak.

Olyankor csend volt, zsibbasztó, siket,
s jeges magányban megfagyott a vére,
s a hó-tengerben - szürke kis sziget -
döbbenve gondolt furcsa életére.
 

Ha élne

Ha élne, este csöndesen döcögve
kiállana a vén, kopott küszöbre,
s kemény kezembe lankadt jobbot adva
érdeklődő vidámsággal fogadna:
"Zivatarfelhők nem jártak felétek?
A pisztrángoknak jó volt a csalétek?
A hátizsákod nem sértette vállad?
Ott fenn a fenyveserdők mit csinálnak?"
Aztán turista-élceken derülve
vacsora-váró asztalomhoz ülne;
én meg vidulva ritka tréfa-kedvén:
legszebb halam a tányérjára tenném.

Napló

Ma nem gondoltam rád, kedves fiam.

Homályban ültem, hangulattalan,
nagy seb-bilinccsel - bénán, mint a rab,
vártam, mikor lop sugarat reám
egy könyörülő, keskeny ég-darab.
De a tavaszból nem jutott öröm.
A nap nem szárnyam volt, csak börtönöm.
Király, ki koldus-kézzel érkezett...

Egy nap - megint egy nap, mely elveszett.

S mikor - fiam - kész volt a számadás,
eszembe villant a kirándulás.
Az ég feletted genciána-kék,
ragyog reád a végtelen vidék.
A hátizsákodat büszkén viszed,
kövek közül szürcsölsz forrásvizet.
Bokor tövében elrejtőzve vár
tündér-virág: tarka rigó-pohár.
Az erdő száz kincset kínál neked:
arany bábrablót, hőscincéreket.
Prairie-k fiának álmodod magad,
kalandjaidban könnyű szárny emel,
nomád és hős vagy, szertelen, szabad!

Ezt a napot mégsem vesztettem el.
Virág-ének

Odalent a folyón szakadoz már
roppanva a téli palást.
Jöjj le a fűzfa-berekbe,
nézd meg a jég-rohanást.

Hullámot a mélybe szorítva,
a lelkemen áll a palást.
Ülj le a lelkem partján,
várd meg a rianást:

Arany-fejszés tavasz jön
gátolhatatlanul.
A part virága halni
szabad hullámba hull.

Te ringó rózsa-szirmot
szelíd kézzel kifogsz.
Vizemben, karcsú asszony,
megint fürödni fogsz.

Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.

Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.


Két virág

Túl a pallón szőke part volt,
szőke parton barka-ág.
Barka-szagra cserje-ölben
felfigyelt a hóvirág.
Szóltam hozzá: part virága,
lepke álma, szűz talány,
hazaviszlek hervadozni
kedvesemnek asztalán.

Sok-sok év mult. Vízhez értem.
Barna parton sás susog.
Parti ködben hajladoznak
alvilági nádasok.
Fuvalomra írisz ingott
nád között a part során -
barna szirmú sors-virága,
asphodelos, ily korán?
Kedvesem kért: "Hozz virágot."
Hullám cseng a part falán:
Asphodelos hogy fog állni
kedvesednek asztalán?
Parti ködben lelkek álltak,
árva lelkek, annyian -
Visszanéztem: messze ággal,
barka-ággal, hóvirággal
most indult a kisfiam.


Fegyvertelen vadász dala

Völgyek felett hangos torokkal
üzenhet a vadásztülök.
Békét kötök az állatokkal,
az erdővel kibékülök.

Rejtőzve már többé nem állok
zsákmánnyal csábító lesen.
Márciusi szalonka-párok
suhanjanak szerelmesen.

Jöhet a bükkös karcsu vadja,
a lenge-lányos őz-alak,
nem puska-dörrenés fogadja,
csak egy szelíd "nem bántalak".

Völgyben, vadonban, rónaságon
a békesség bolyong velem.
Csak egy öröm van a világon
s ez az öröm fegyvertelen.

S a régi őz, ki annyi vérrel
pirosított havat, mohát,
s reám nézett rémült szemével,
a régi őz is megbocsát.
 


Madarak

"Pascua qui volucrum vivus
Walthere, fuisti..."

Hó esett. A tar hegy orma
habfehéren integet.
Erdőkből a hó leűzött
őszapókat, pintyeket.
Almafánk és csipkebokrunk
madarak tanyája lett...
Walther von der Vogelweide
lelke száll a kert felett.

Titkos erdőn, vadcsapáson,
babonás ösvényeken
ez a nyugtalan madár-raj
hányszor volt kíséretem.
Mennyi füttyös és bolondos,
vígan cserregő barát...
Megetetem Walther von der
Vogelweide madarát.

Most a ködből méla hangok
hullanak, mint halk rimek.
Bús pirók-jel. Csak varázsló
és poéta érti meg.
Pinty felel rá. Cinkeszó. - Most
szállingózni kezd a hó.
S Walther von der Vogelweide
megölel a múlton át, mint
mesebeli nagyapó.

Imádkozom: legyek vidám

Én Istenem, legyek vidám,
hogy házamat vidítni tudjam.
Mosolyogjak, ha bántanak
és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senkisem
bánkódni gondon és hiányon.
Legyen szelíd vasárnapom,
ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,
ma minden gondot tűzre vessek.
Nyujtsam ki kincstelen kezem
s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,
a hollós téli bút daloltam.
A bátrakkal hadd mondom el:
panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,
ujjongjon újra puszta lelkem,
mint rég, mikor falum felett
az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,
víg fecskeszó bolond viharban,
tudatlan gyermekhang legyek
a jajgató világzavarban.

Új középkor

Testvér, a földről szökni kezd a fény
s goromba gyolcsig vedlik itt a pompa.
Törd össze tükröd, vesd le álruhád.
nincs menedéked, csak a katakomba.

Palotáidba csóvát sújt a szél,
csillárodat egy vak villám kioltja.
Készíts kanócot, s gyűjtsd a mécs-olajt,
sötét világ a sírok kriptaboltja.

Fenn szó vakított, szikkasztott a fény -
zsoltár-fogantatók a hosszu éjek,
ős ritmusokra árnyak ringanak
és ismét aknamélyből zúg az ének.

Látóbb a lélek, mint a macskaszem
s lázas szemek közt tisztán áll az oltár.
Szódról lefoszlik minden cifraság
s szív-ezredek dobbannak, hogyha szóltál.

Sors szánt feletted, romlás tornyosul,
a végitélet részeg lába tombol.
S mint újszülött-hang, győztes-érdesen
új lélek Krisztus-hangja sír a romból.

Valaki jön

Jön, jön. Kalapján tarka lomb,
eső a lombokon.
A néma kőbányák felett
jön már a nagy rokon.

Füttyétől megrezdül a bükk,
koppanva hull a makk.
Ködben sirató asszonyok:
vércsék sikoltanak.

Finom, ezüstös drótjait
feszíti már a pók.
Cincognak cinkével vegyest
a karcsú őszapók.

Recsegve ég a kerti tűz,
cihert emészt a láng,
pityegve sír a tengelic,
hintázza kék katáng.

Két lankadó vállad köré
ma bú-köpenyt keríts,
a rétre menj, rumlánggal ég
az őszi kikerics.

Ne félj, ha holtjaid szava
füledbe tévedez,
ösvényen ballag a halál
és este, este lesz.

A kertbe ment

Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
a virágosod és a pázsitod.
Én nem tudom, virágok ültetését
ágyásaidban hogy igazitod.

Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
júniusi vasárnap hajnalán,
beteg lábával és beteg szivével
bánatosan kertedbe ment anyám.

Uram, tele volt immár félelemmel,
sokszor riasztó árnyék lepte meg,
de szigony-eres, érdes két kezével
még gyomlálgatta volna kertemet.

A kicsi teste csupa nyugtalanság,
s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
Virágosodban könyörülj meg rajta,
hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.

Mezőiden ne csak virágmagot vess,
virágaid közé vegyíts gyomot,
hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:
asphodelosod és liliomod.
 

Túl ötven erdőn

Fogy az ösvény, fogy a napfény,
hideg árnyék hull a hegyre.
Áll mögöttem ötven erdő,
ötven évem rengetegje.
Torkomig ver csorba szívem,
tűz a talpam, seb a térdem.
Annyi rémtől megfutottam,
míg a ritkulásig értem.

Seb a szívem, seb az arcom,
vadtövistől vér az ingem.
Aki erdő-járni küldött,
az ha megismerne engem.
Sűrűségen átfutottam,
avarának vért is adtam,
ami bennem fiatal volt,
rohanásban elhullattam.
Szívem szárnya, szemem fénye,
kurjantásos fiú-kedvem,
férfi-sorsom mély zenéje
elveszett a rengetegben.

Csudaváró esti lázban
fekszem itt a ritkulásban
meglazulva, szerteesve,
s nincsen, aki megkeresne.
Járna értem, mint a hangya,
mint a Lemminkejnen anyja:
addig járna, felkutatna,
kicsi méhvel írt hozatna,
varázsszókkal összerakna,
úgy siratna, úgy szeretne...

Fekszem itt a szürkületben,
túl a rétnek nagy a csendje.
S zúg mögöttem ötven erdő,
ötven évem rengetegje.


A tűz kialszik

Ezt én az erdőn-alvóktól tudom
- sokszor gondolok irigykedve rájuk,
reggel fenyőtű van a hajukon
és füstszagú a tűztől a ruhájuk -:

Későn, mikor a láng már nem harap
s a fáradt szemre is lehull a fátyol,
megsuhog a levegő és lecsap
a nagy fülesbagoly az éjszakából.

Megtámadja a szunnyadók tüzét,
tusázni kezd a lobbanó parázzsal,
s élőszenét csattogva veri szét
viharosan suhogó szárnycsapással.

Pár villanásig tart a fergeteg,
a szikrazáport hamuvá zilálja.
S a dúlt tűz felett győztesen lebeg
az éjjel fénytől ingerült királya.

Eltűnt. A szétszórt tűz kihamvadott.
Egyik se szól, a lelkükben varázs van.
S mintha egy istent láttak volna ott,
utána néznek, némán, babonásan.

Új tavasz

Állsz s visszanézel szűkülő körödből:
Maholnap hatvan. Több is lesz talán?
Nagy érc-ököllel új idő dörömböl
egyéniséged sziklavár-falán.

Emlékeid? Riadt nyáj, szerteszéled.
Aki barátod volt, meghalt. Család?
Miatta volt és érte volt az élet -
ma terhe vagy, ha töprenkedni lát.

Borzalmakat, vért, csendedből kivetve,
többet láttál, mint őseid sora.
Irtóztál még a vértől s vén szivedre
lesújtott a sors ólmos ostora.

Nézd, a mezőkön friss vizek fakadnak,
puhul a föld az irtó tél után.
Jó sűrű fák közt áss odút magadnak
és tűnj el innen, zordon puritán.

Kakukk

Szól. Elhallgat s figyel. Megszólal újra.
A lombot édes láz borzolja meg.
Mintha Pán-fuvolából szabadulna,
hangpárja hívó, buggyanó, meleg.

Ha ez a vágytól duzzadó zene
egyszer lelüktet majd egy szikla-szájon
s ujjongva száll a néma mélybe le,
ahol komor király az én királyom,
rezzent a hang, s te, sugaras világ,
a mély ködön túl megjelensz előttem:
forrásvizek, rétek, hegyéli fák,
sok hű arc, melyet életembe szőttem,
holdfény játéka házunk terraszán,
május habos felhője langyos égen -
s felzokogok: válts vissza, föld, hazám,
áldott bölcsőm, gyötrő gyönyörüségem!
 

Anonymus

Amerre jártak Róma légiói
s a fénylő sas népet hódoltatott,
sokszor betűztem ősi dák vidéken
kőlapra vésett sírfeliratot.

Kutatgattam, mit mond a tábla titka,
mit rejt az írás mély, tömör sora.
Ki vagy, halott? Had ifjan hullt vitéze?
Igázott népek büszke praetora?

Verssé futott a textus lüktetése?
S ha vers, a rom-sor pentaméter-e?
De egy kérdés sosem jutott eszembe:
Ki volt a kőlap míves-mestere?

A kéz, mely elmúlástól elragadta
az artifex lányát s a harc fiát,
s évezred-álló kőbe rótt betűket,
ha Iuliust vésett, ha Iuliát.

Világosság a holtak homlokára
ma is míves-tudásából derül,
s úgy hullt fürkészhetetlen éjszakába
némán, szerényen, ismeretlenül.

Most már tudom: az ó s nemes betűkben
nem Róma hőse él: ő van jelen.
Köszöntelek, finom vésőjü mester,
szétfoszlott, réges-régi névtelen!
 


Őszi rigódal

Megeste már a dér a bokros oldalt,
fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után.
Ragyog az ősz. És dalt hallok, rigódalt,
egy ritka lombú vadcseresznyefán. -
Ilyenkor cinke cserreg és ökörszem,
rég hallgat búbosbanka- s gerleszó.
Ha pártaian s nem várja fészek-öl sem,
miért szól még a megtévedt rigó?
Tán június sugár-illúziója
remegett át a bíbor lomb felett,
s attól dalol a völgy révült rigója
ilyen évszak-tévesztő éneket.
Nem is téved: halkan szól, mintha félne,
köd ül a hangok túlfinom során,
mintha húnyt szemmel, álmában zenélne,
egy álom-őszben, álom-fuvolán.
A hangja nem fog mámorral kitelni,
nagy líra nincs. S mégis, így volna jó:
amíg a hófelhő jön, énekelni,
mint az a révült, holdkóros rigó.

Kis ballada

A csúnya lányt az anyja nem szerette,
szebbik lányától megkülönböztette,
mindennap szidta, átokkal verette.

A csúnya lányt legények sem szerették,
csúfolkodtak szegénnyel és nevették,
csókos játékaikból kifeledték.

Pedig titokban szomjazott a csókra,
becézésekre, lányoknak valókra,
melegítő, szerelmes ízü szókra.

Egyszer, mezőn, vihar zendült felette.
Vén bükk alatt egy villám észrevette
s a jégvert pázsiton agyonszerette.

Költő

"Költő vagy" - szól s komolyan néz reám
hatéves szemmel - leányunokám.
"Láttam: vers volt a gépeden ma. Nem?"
Eltűnődöm minősítésemen.

Költő? Poéta?... Költő Dante volt,
Petőfi és egy sor jövő-herold,
kik jártak fenn az embercsúcsokon,
s lelkük titánokéval volt rokon.

S eszembe jut egy régi ismerős,
borzolt-hajú, ifjú vidéki hős,
ki, ha kimondta hangzatos nevét,
még hozzátette németül: Poet.

Az öntudattal csengő szó hatott:
mosolyogtatott és mulattatott...
A titulusa nem nekem való.
Ember voltam, remegő, daloló.

Törött pohár

Metszett üveg volt, karcsu és finom.
Meglöktem: csillámló kis romhalom.

A páros útkezdés emléke volt,
csendülésében múlt idő dalolt.

A pohárszék polcán kecsesen állt,
de névnapon aranynektárt kinált,

a Marosmente pompás óborát,
volt benne rizling és szürkebarát,

s amit adott a dús szőlőjü táj:
leányka, furmint, csuda-muskotály.

Itták vidám kedvű professzorok,
zendült is egy-egy érzékeny torok,

s szürcsölt ebből, ha volt édes borom,
fiatal ajku s kedvü asszonyom.

S ivott belőle jó Kuncz Aladár...
Meghatva nézlek, tört borospohár.

1965

Nagy tél után

Mikor a hegynek kékül már az orma
s a fát a fagy már nem roppantja meg,
nagy tél után, foszolva, szerteszórva,
sok elhullt szarvast rejt a rengeteg.

S találkozik sok élő társ a társsal,
testükben érzik még a vad telet,
s egymásra néznek szent csodálkozással
az elzuhant agancsu társ felett.

Pedig még vész lapul a sűrüségben,
üvöltő hang szól messze: ordasok,
és éhes orvvadász figyel sötéten -

Egymásra nézünk, mint a szarvasok.

1945

..........
Koday László: Almafa a hegyen.
Koday László: Szílva szedők.