4
A MEGVÁLASZOLHATATLAN KÉRDÉS

Mi a személy, az individuum életének értelme, jelentése, ha – mint József Attila írta – az életet a halálra ráadásul kapjuk? Vagy Madáchot, illetve a hirtelen kétségbe eső Ádámot idézve: Csak az a vég, csak azt tudnám feledni! A kérdést sok nagy ember feltette, és persze minden hétköznapi halandó is egy-egy kritikus pillanatban, s a válasz valami önvigasztaló általánosság lett. Korlátok nélküli kérdésre ugyanis csak korlátolt választ lehet adni. Mi a világegyetem egésze és sorsa? Milyen a fény? Mennyire végtelen a végtelen? És folytathatnám az okosnak tetsző, de közhelyes és megválaszolhatatlan kérdéseket a korlátolt létidőbe zárt lényként.

Lev Tolsztoj Háború és béke című műve a korabeli Oroszországban addig nem ismert könyvsikert hozott, és persze nagyon sok pénzt. A bivalyerős író családja is szépen szaporodott, egyre több lett az utód, akik majd kegyelettel állják körül a nagy előd halálos ágyát, s miközben hull a könnyük, arra gondolnak, mekkora vagyon marad rájuk az eltávozó után.

Erre is gondolt az író, amikor negyvenvalahány évesen egy vonzó hirdetést olvasott: komoly birtokot kínáltak eladásra igen kedvező áron, mivel az illető kártyaadósságba keveredett, és a becsület a minél előbbi fizetésre ösztökélte. Tolsztoj levélben megegyezett vele, aztán elindult az inasával, hogy megszemlélje az eladásra kínált birtokot. Útközben nézegette az elsuhanó tájat és azon gondolkodott: tulajdonképpen miért is rohan, miért akarja gyarapítani birtokát, miért nemzi sorra az utódokat, miért hajszolja a dicsőséget és pénzt, ha mindaz, amit szorgalmával elér, bármelyik pillanatban, léte megszűntével, semmivé változik? Mind nyugtalanabb lett. Késő este értek Arzamaszba, ahol meg lehetett szállni. (Arzamasz a szovjet időkben, s részben még ma is zárt várossá volt, mivel ott működött a titkos hadiipar egyik központja. Jelentős tudósokat is oda telepített a kormány. Kutatásaikért cserébe mindent megkaptak, ami máshol csak álom lehetett, viszont elvették a szabadságukat, a várost semmilyen körülmények között többé nem hagyhatták el).

Tolsztoj utasította inasát, hogy álljanak meg az egyik fogadónál, ahol megszállnak. Az inas sürgött- forgott, minden elintézett az uraságnak, aki a szobájában lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Mindennek mi az értelme, ha úgyis a halál jussává válik? Kínozták a kérések, s kialakult benne valami szörnyű és riasztó iszonyat, amiről aztán írt a naplójában, elbeszélésben, terjedelmes Gyónás című esszéjében, és a világirodalom leggondolatgazdagabb kisregényében: az Iván Iljics halálában. A szállóban megtapasztalt élményt arzamaszi iszonyatnak nevezte el. Akkor még nem sejtette, hogy ez az iszonyat soha többé nem engedi el a szívét, megváltoztatja és végigkíséri életét.

Talán két órai forgolódás, vergődés után nem bírta tovább. Felébresztette a folyosón egy padon összegubbaszkodva jóízűen alvó inasát, s utasította, hogy fogjon be, mert az éjszakában tovább mennek. Másnap a birtokot megvette, s azonnal hazaindult. Abban bízott, hogy a mindenben praktikus és a gazdaság ügyeit remekül intéző felesége, Szofja Andrejevna és a gyerekei, a megszokott, otthonos világában megnyugszik. De kiderült, hogy az arzamaszi iszonyatnak sokféle arca van, sokféleképpen képes jelentkezni és tönkre tenni az életét. Ekkoriban kezdett tüzetesebben foglalkozni a vallással, újraolvasni az evangéliumokat, magyarázatot keresni és lelni bennük. Tudjuk, hogy ez nem sikerült. Hogy békét leljen, írni kezdte a világirodalomban egyedülálló Gyónás című esszéjét, amelyben minden irányba forgatta az arzamaszi iszonyatot, próbálva megkeresni és megtalálni az eligazító választ.

Szofja Andrejevna, akiben nem munkált a haláltudat, miként – szerencsére – az emberek túlnyomó többségében, nem értette férjét, és nem tudta követni békétlen, mindent vádló és mindent megkérdőjelező gondolatait. Néhány évre, amíg az Anna Kareninát írta, az elfoglaltság kissé elterelte figyelmét, de több jelenetben is az őt képviselő Levin vergődve bámulta a csillagos nyári eget, s próbált értelmes választ találni arra, amire se addig, se azóta, se az eljövendőben nem találhat magyarázatot az idő rácsai között élő, önmagát olykor határtalannak érző, de nagyon is véges ember. Tudjuk, hogy az írót gyötrő és menekülési utat kereső nyugtalanság tönkre tette a házasságát, feleségével napirenden voltak az egyre veszekebb viták, vádak, megbocsáthatatlan szavak, amelyek elől a feleség úgy próbált kitérni, hogy nemcsak öngyilkossággal fenyegetőzött, hanem többször meg is kísérelte azt. De akkor már Tolsztojt semmi nem hatotta meg. A terv, amit hosszú éveken át dédelgetett, végül 1910 októberének végén hirtelen cselekvéssé vált. A 82 éves író egy éjszaka az orvosával és egyik lányával megszökött otthonról. Nem volt konkrét terve. Csak bele akart szaladni a világba. Közben egyfolytában attól rettegett, hogy a felesége megtudja, hol bujdosik, után rohan, fülön csípi és hazaviszi. Meglátogatta kolostorba vonult, mindennel megbékélt testvérét, és ismét vonatra szállt. Mindig harmadosztályon utazott, hogy ezzel is kifejezze: azokhoz tartozik, akiknek harmadosztályú a sorsa. Megfázott, és magyar-szlovák származású, hűséges tanítványává vált orvosa úgy döntött, le kell szállniuk a vonatról, amíg a beteg rendbe jön. Asztapovó városka állomásának főnöke átengedte az egész házát a nagy írónak, s néhány napra ez az eldugott helyiség lett a világ érdeklődésének központja. Tolsztoj tüdőgyulladással küszködött, s míg bírta emelni a kezét, közben is írta a naplóját, tudósítva az emberiséget arról, hogy miként lelhető meg a pontos és végső válasz az örökké nyugtalanító kérdésre. Ez november 7-én reggel hatkor történt meg: örök nyughatatlan szíve megállt. Utolsó szavai ezek voltak: Az igazság... Nagyon szeretem... Mint ők... – Igen, mint mi mindannyian, akik keressük, de nem leljük az igazságot se a világban, se békétlen szívünkben.


................